Már nem olyan könnyű ellegyezni a gondolatot.

Sietősen lépkedek az immáron fényárban úszó főút felé. Balról elhagynak a lakott otthonok. A következő, csupasz telek felől érkező páradús szellő orgona és lilaakác nehéz illatát tolja az orromba. Előbbi itt van egy karnyújtásnyira. Hiába próbál méteres borostyánfal mögé bújni, fehér virágai kikandikálnak a fedezékből.

Ám szomszédjában a lila fürtös folyondár eltökélte, hogy ő bizony szépleni akar.

A telek, melyre ültették egykor, évtizedek óta üresen áll. A fák elszáradtak, a bokrokat, virágokat benőtte a gaz, egyedül ő látszik elevennek. Elunhatta magát egyedül, ugyanis határozottan terjeszkedik a túlsó kerítés irányába, mintha eltökélte volna, hogy egészen az őshazáig meg sem áll. Ott tisztelik, szeretik annyira, hogy egész kerteket szentelnek neki!

Levél zörren, jobbra kapom a fejem.

Csak egy macska.

A cicus nem is törődik velem, beugrik a kerítés rácsai között és eltűnik. A kutya is elment már. Egyedül vagyok...

Balomon évek óta csendesülő kocsma, előttem kitárul a tér. Trianon emlékmű áll a kis park közepén, ami elválaszt a főúttól. A kocsmától a túlfeléig részegesen kanyargó önkényesen létrejött ösvény szeli át. Rátérek, levágom vele az utat. Kicsit sötétebb van, mint az aszfalton. Tőlem balra, faragott székelykapu, azon túl játszótér, focipálya, bronzkori földvár...

Ez utóbbi valamikor motocross pályaként szolgált, mielőtt még valaki felfedezte volna ősi múltját. Dombjain még ma is ott kanyarognak a kerekek által terméketlenné koptatott nyaktörő fordulók, ugratók.

Alatta kezdődik a rét, ahonnan örökké hűvös-párás levegő érkezik esténként.

Megtorpanok, de csak egy pillanatra. Szemem végigszalad a sötétségbe vesző földúton, majd a főút felé veszem az irányt.

Milyen különös az ember! Akármennyire hiszi, hogy értelem vezérelte lény, valójában ösztönei vezetik az orránál fogva, anélkül, hogy egyáltalán észrevenné. Ha mégis rádöbben, nagyon meg kell küzdenie önmagával, hogy tényleg az eszére hallgasson. Vagy kitalál valami logikusnak hangzót, amivel igazolja ösztönös döntését és megnyugtatja magát.

Én is ember vagyok. Épp ezért lépdelek sietve az út szélén, vagy – járda híján – az árokban, miközben a lakott területre fittyet hányva, az autók 90-100-zal tépnek el mellettem.

Különös, nem attól tartok, hogy elütnek. A száguldók kevéssé zavarnak, mint a lassan közeledők. Bőven elég forgalmas helyen megfordultam már életemben, hogy tudjam, a szörnyeteg, melytől sötétedés után leginkább óvakodni kell, tulajdon embertársam.

Ha az eszemmel döntenék, lefordultam volna a sötétbe tartó földútra és balról az erdő, jobbról a rét kísért volna hazáig. Na meg a béka- és tücsökkoncert! Nincs olyan négylábú errefelé, ami ártalmas volna, tőlük nyugodtan sétálhatnék. Ösztönöm mégis a fajtársaim közé húz.

Vonz a műút fénye, mint a molylepkét, mégis akkor vagyok nyugodt, ha nem látok felém közeledő fénypászmákat, s ha a motorzúgás csak távoli.

Ha most valaki megkérdezné tőlem: „Félsz?”, igazsághoz hűen azt felelném neki, hogy „nem”. De ez nem jelenti azt, hogy kellemesen érzem magam.

Nem ringom abban a hitben, hogy rossz dolgok csak másokkal történhetnek, mégis csalhatatlanul érzem, még dolgom van, még nem végeztem. Ez elveszi az élét a félsznek.

De ilyenkor, egyedül baktatva az utcán, eszembe jutnak képek...

Álom, emlék és fantázia keveredik. Míg nappal tudom, este csak sejtem, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik. Éjjel pedig végképp elmosódik a határ.

Elvégre az ember nappali lény. A szemünk a legerősebb érzékszervünk, hát a természet belénk kódolta, hogy legyünk bizalmatlanok a sötétben.

Képzeletem azonban ezúttal a segítségemre siet, tudván, gyorsabban telik az idő, ha ő mesél. A téridő és a relativitás a kisujjában van, pontosan tudja, hogyan kell „lerövidíteni” az utat.

Egy régi sztorit vesz elő, ami már egészen sokat tisztult, mióta először felbukkant. A történet majdnem velem egy idős, de még csak nem is pókhálós. Leporolni sosem kell, mindig velem van. Néhányszor kikívánkozott már belőlem írott formában, de ahányszor nekifogtam, annyiszor félbehagytam...

Hát hogy írjam meg, mikor akárhányszor mesélem magamnak, a vége sosem szép?

Mintha babonás lennék. Úgy teszek, mintha nem akarnám falra festeni a vén bakkecskét. Pedig tudom, ilyen formán semmi jelentősége. Akkor miért ódzkodom tőle?

Lehetséges lenne?

Régi barátom, aki minduntalan a tökéletest hajszolja minden cselekedetemben, aki állandóan szidalmaz és folyton a kételyt csepegteti a fülembe, ebbe is ő pofázna bele?

Számos alkalommal megfogadtam már, hogy távolabb lépek tőle. Az ilyen nem barát, hanem szipoly! Mint egy rossz párkapcsolat. Neki semmi sem jó úgy, ahogy csinálom, de inkább ne is csináljak semmit, hiszen előre borítékolható, hogy nem lesz „elég jó”. Ha nem csinálok semmit, akkor meg az a baj.

E kétarcú barát monogramja MM. Maximalizmus és Megfeleléskényszer. Kis mértékben motivál, de ha túl közel engeded toxikus. Mégis nehéz elválni tőle, ha már hozzád költözött.

Foggal-körömmel ragaszkodik és te is Őhozzá. „Hiszen segít! Jó ez így, eddig is megvoltunk!”

Lám, megint az ész és az ösztönök! Egy-egy tiszta pillanatban az eszed tudja, sőt, talán még érzed is, milyen felszabadult lehetnél! A mázsás súlyok és láncok oda! Amit megtanultál tőle, már el nem vehetik, nélküle is boldogulsz. Már magadtól is tudod, mennyit kell tenni, hogy „jó” legyen, te is érted, miért kell és érdemes energiát égetni. Az eszed tudja, hogy MM nélkül megszűnnének az értelmetlen helyben futások, gyérülnének az utálatos, bús-borongós gondolatok...

Ez persze nem jelenti, hogy száműzni kell. Elég csak a házból kitenni a szűrét, és az utca túlfelére költöztetni. Egészséges távolságra.

De az ösztön nagy úr. A megszokásból kilépni nehéz. Kódolva van ez is. Az új, ismeretlen. És az ismeretlen veszélyes. Igaz, hogy veszettül nehéz az önmagunkra felcsatolt láncokkal élni, de mi van, ha nélkülük megtanulnánk repülni?

Jól hangzik? „Dehogy!” – kiállt az ösztön – „És ha leesel?”.

Legtöbbször hiába felel az ész: „És akkor mi van? Bele nem halok!”

„Rosszabb...” – súgja egy vékony hang valahonnan a sötét mélyből – „Mi van, ha leesek és visszakerülnek a láncok...”

A „hiába” kezdetű mondatoktól félünk titkon... Attól, hogy csalfa ábrándképet kergetünk...

Talán nem is olyan nagy csoda, hiszen ez is része az alapprogramnak. A természet nem tűri az  energiapocsékolást.

Furcsa lény az ember. Azt állítja magáról, hogy az elme és nem az ösztön vezérli. Azt hiszi magáról, hogy ő bizony felülemelkedett a természeten. A valóságban azonban, annyira igyekszik, hogy kielemezze, hogy átlássa, hogy rendszerbe illessze a világot, hogy közben észre sem veszi, menthetetlenül összekuszálta a szálakat.

Hiszen a természet nem primitív, nem ellened dolgozik. Az alaprogram nem hibás, az ösztönök helyesek... Mi vagyunk azok, akik időközben elfelejtettük, hogyan is kezeljük őket. Ragaszkodunk a múlthoz, és próbáljuk megoldani a jövőt, miközben elmegy mellettünk a jelen.

Mi lehetne más értelme az életnek, mint a tapasztalás, a tanulás?

Ha innen nézzük, mindjárt nem energiapocsékolás levenni a láncot. Bízhatnánk az elménkben annyira, hogy tudjuk, öngyilkosságot nem követ el. És ha túléljük, miért ne repülhetnénk?

Elszaladt az idő és a tér... Melegen ismerős kapu elé értem. Bemegyek...

Odabent majd sokadjára is nekikezdek annak a régi történetnek... De ezúttal be is fejezem. Nem baj, ha szomorú a vége. Az élet sem mindig habospite...

Annál többet és értékesebbet tanulhatunk belőle...