Túl későn.

A gondolat, mint a szembe jövő autó fényszórója, felvillan, majd elérve engem, lassítás nélkül tovább halad. Félre állok, elengedem mindkettőt.

A motor távolodó morgása egyre erősödő, harsány kiabálásba fullad: „Lilik! Lilik!”

Az udvarban, ami mellett elhaladok, óvodás kislány kapja fel a fejét és forog körbe. Bár érthetetlenek a szavak, mégis, mintha a társai hangját hallaná. Elkapom a tekintetét, mosolyogva az égre mutatok. Elkésett „V” betű fúrja magát előre a szürkületben. Erős szárnycsapások közepette, haragosan pörölnek egymással, mintha csak azt vitatnák, ki hibája, hogy ilyen későn indultak. Bizony, messze még Szibéria, ahol költeni lehet!

Befordulok egy utcába. A sarkon két öreg tölgyfa üdvözöl, ágaikkal finoman integetve a meg-meglóduló szélben.

Megint kiabálás. Ezúttal emberi hangok. Összetákolt kerítés mögött egy asszony mérgesen próbálja rábírni csemetéjét, hogy hagyjon fel mára a homokozással. Szorosan összefogott kontyából meglógott egy tincs, kezében konyharuha. Sötétedik már és a vacsora is készen, ideje bemenni.

A gyerek nem akar. Duzzogva fonja össze mellkasa előtt a kezeit és erővel csapdossa sarkait a földhöz menet közben.

Igazi hisztit látok!

Gondolatban mégis megdicsérem. Benne még maradt annyi valódi gyermek, hogy odakint akar játszani a porban, míg kortársai a szomszéd házak melegében a kanapén kuporognak és mindössze egy arasz választja el az orruk hegyét a telefon villódzó képernyőjétől. Ő, mindezzel nem törődve, homoktortát süt fűszál drazséval, ibolya feltéttel az udvar sarkában és megkínálja vele a végtelen türelmű kutyát…

Apropó kutya…

Amott elöl éktelen ugatás kezdődik és gyűrűzik tova, mint lehulló esőcsepp keltette vízfodor. A hangoskodás nem oktalan és nem is vég nélküli. Egy kóbor eb üget az utcán. Kerítés mögött fel-alá loholó társai csupán az ő hírét keltik, mintha falu méretű, önkéntes mozgásérzékelő rendszert üzemeltetnének.

Nem is csak mintha! Hiszen pontosan ezt teszik! A természet törvényét őrzik a házak között is.

A csavargó közelebb ér. Nem lehet oly hányattatott a sora, ősz pofája árulkodik, hogy biz ő már megélt egy-két kalandot és tudja, mi fán terem a kutyatáp. Nyelve elégedetten lóg, hasa dobként feszül fekete bundája alatt. Valóságos hordót cipel rövidke lábain!

Néhány méterre tőlem megáll. Ezt teszem én is. Nem félelemből, csupán tisztelem érzékeit és hagyom, hadd vágjon fel velük.

Beleszimatol a levegőbe, barátsága jeléül meglebbenti a farkát. Köszönök neki, előre lépek…

Őt cseppet sem zavarja az erőtől duzzadó német juhász, ki folyvást értésére próbálja adni: „Az én birtokom előtt állsz!” Sőt! Mintha nem is hallaná, leül, vakaródzik, megvárja még elhaladok mellette, majd farkát billegtetve utánam indul. Erről jött ugyan, percekkel ezelőtt, de mit számít az! Jelenleg érdekesebb vagyok, mint az utca. Kettesben bandukolunk tovább.

Rosszul belátható kereszteződés állja az utunkat. Mögöttem nevetés harsan, surrog az aszfalt. Két suhanc teker el vidáman lihegve, mintha csak valami csínyt követtek volna el és most az életükért hajtanak.

Szétnézek helyettük és lenyelem a kényszert, hogy utánuk kiáltsak. Nincs mivel rájuk ijesztenem, fel sem vennék, amit mondok. Tán meg sem hallanák. A főút előttük, libasorban zúgnak el az autók. Még megvárom, amíg a fiúk rákonyarodnak a járdára és eltűnnek a sarkon. A másik utcán megyek.

Négylábú alkalmi barátom elolvassa a 30-as sebességkorlátozó tábla aljában elhelyezett láthatatlan szagújságot, majd hozzáteszi a magáét. Én a házak ablakait bámulom. Függöny, redőny takarja már valamennyit és mégis... Nini! Mennyi villódzó fény szűrődik kívülre!

Képzeletem leválik rólam, meglódul, előre szalad, kerítést ugrik és kíváncsian les be a réseken, hogy aztán pár másodperc múlva csalódottan másik ablak után nézzen.

Hiába! Mindben ugyanazt látja.

Emberek tespednek a kanapén, a fotelban, az ágyban és bámulják az elébük vetített képeket.

Képzeletem dühödten nosztalgiázik. Tücsökzenés, meleg nyári estéket mutogat, csendes beszélgetéseket, vidám játékokat.

Békítően felelek neki:

– Talán épp elfogyott a téma.

Ám ő nyomban felháborodik:

– Ennyi ember és semmi téma?! A világ romokban és azt a kort éljük, ahol az információ fénysebességgel kerüli meg a Földet. Téma ugyan lenne, a baj csak az, hogy gondolat nem akad mellé!

Saját ritkán, ebben igaza van. Mindig csak a másét töltjük magunkba innen is, onnan is. Eszközeink valóban okosak, kitanulták már az embernek nevezett fajt. Képet, hangot, színeket és formákat egyszerre vetítenek elénk. Gyorsan, hogy ne legyen idő felfigyelni a hamis részletekre, így meggyőző.

Ömlik ránk az eszme, mindig más, mindig másé, és mi elhisszük. Miért ne? Hiszem, ha látom, nem igaz?

Gondolkodni sem kell. Készen, ezüst tálcán kapjuk még a gondolatokat is. Ám a természet nem rajong az egyoldalú üzletért. Legősibb génkészletünkbe kódolta: adok-kapok. Egyik nincs a másik nélkül. Így hát érezzük, valami hiányzik. Gondolatainkért nem dolgoztunk meg, ingyen kaptuk, hát valami nem jó. Rögtön újabb kell. Hajszoljuk a következőt, az újabbat és még újabbat, hátha majd az betölti az űrt, amit az előző üresen hagyott. Közben észre sem vesszük, hogy a mérlegnek eme serpenyőjét nekünk kéne megtöltenünk.

Bundás kísérőmre pillantok. Ő érti ezt a törvényt, el sem felejtette soha. Lásd, azon társai, kikre ráerőltettük a mi nézőpontunkat, így lesznek problémásak, agresszívak. Mi depresszióba eshetünk, kiégünk, életünk unalomba fullad, de ők nem szenvedhetik az egyensúly hiányát. Érzik, hogy ez a legrosszabb, ami velük legbelül történhet, hát foggal-körömmel védik.

A gazdi pedig nem érti, mi baja, miért harap, miért nem játszik szépen, hiszen mindent megkap. Sőt! Minden az ölébe hullik! El van kényeztetve! Miért nem hálás? Közben éppen ő az, ki lázad az ősi törvények ellen.

Aki lovagolt már terepen többedmagával, jól tudja, a lovak közt is van egy rangsor. Ha a saját hátasoddal az ellenkező irányba akarsz menni, mint a vezérló, bizony némi ellenállásba fogsz ütközni, és ha nem te vagy az erősebb akarat, akkor bele kell törődnöd, arra mentek, amerre visz a ló. Ezen a bolygón mi vagyunk az egyetlen faj, aki egy gyenge vezető mögé is felsorakozik...

Amott nyitva van egy ablak. A villódzó fények forrása éppen az új, „világot megszégyenítő” tehetséget fedezi fel. Sír a műsorvezető, a zsűri, a versenytársak, zokognak a nézők és a rokonok. Éppen, mint tavaly. Ki is volt az? Nem emlékszem...

Ó, de hisz ez nem is új! Csak most éppen foglalkozást váltott egy műsor erejéig. Igaz is, az újaknak nyár végétől van szezonjuk...

Azon kapom magam, hogy 30 évesen öregnek érzem magam. Mit öregnek! Őskövületnek! Bizony, úgy tűnik maradi vagyok.

Nem hinném, hogy tényleg az újakkal van a gond. A statisztika úgy kívánja, hogy elhiggyük, legalább annyi tehetségnek kell születnie most is, mint régen. Akkor mi a baj? Miért érezzük, hogy nem érnek elődeik nyomába? Hiszen ők a frissek, akik értik és érzik a kor szellemét, már ezzel átitatva jöttek a világra. Mégis a rádióban akkor csendülnek fel, mikor egy régi sláger feldolgozását dobják piacra. Az igazi friss és mai, valójában 20-30 éves, csak új a csomagolása.

Talán pont a velük született korszellemnek esnek áldozatul. Hiszen a módi ma, hogy legyen valami rövid, könnyen emészthető, látványos, színes, szagos. Pont olyan egyedi, mint az összes többi ugyanilyen.

Gyönyörködtető ellentmondás. Divatos az értéktelen, tehát múlandó, ezért aki a divatot követi, menthetetlenül elmúlásra van ítélve. A türelem hiányzik, hogy valami maradandót alkoss.

Hová sietünk? Hiszen hála a modern kornak, életünk hosszabb, mint eddig bármikor. Folyton rohanunk, majd kikapcsolódásként szakítunk napi pár órát arra, hogy bámuljuk a villódzó fényeket, amik csalhatatlanul éreztetik velünk, lemaradunk valamiről.

Szinte tökéletes csapda.

Szinte...

Alkalmi útitársam körme már nem kopog az aszfalton. Hátra fordulok, a kutya néhány méterre mögöttem ül, engem néz. Fölöttem felkapcsolódik az utcai lámpa. Hivatalosan is sötét van.

Túl késő...

Amott már a főút fényei.

Ismét szemezek a kutyával. Nem kell szólnia, értem, mit akar mondani: ő eddig jöhetett.

Az út másik felén már egyedül megyek...